Nagy Gábor

2014/02/07-2014/02/21

Szeretettel hívjuk Önt a Munkácsy díjás festőművész Nagy Gábor kiállításának megnyitójára, amelyet az Ari Kupsus Galériában (Bródy Sándor utca 23/b, Budapest 1088)2014. február 7-én (pentek) , 6.30 óra tartunk.

A kiállítás 2014. február 21-ig tekinthető meg.

A kiállitást megnyitja Incze Mózes, festőművész.

Incze Mózes megnyitó szavak:

Nagy Gábor
Átfedések
Ari Kupsus Galéria, 2014

……….( Pásztorfurulya dallamokkal Csák László összetereli a vendégeket)……..

Ha már így összeterelődtünk  a furulyaszóra, mint Nagy Gábor képein a vonallá, folttá vált gondolatok, elkezdeném mondandómat.

Tételes megfogalmazást, a hallgatóról az értelmezés felelősségét levevő szentenciát nem fognak kapni tőlem, amire vállalkozom, az a szavakban történő leírása annak a villódzó, élő képnek, amit hullámzó felületű, tökéletlen tükörként felmutatok ebben a közegben.

Igazából nem is ezekkel a szavakkal kezdődik a történet. A kiállított munkáknak nyomonkövethető előzményei vannak Mesterem munkásságában, és ismeretségünk múltja is év szerint 19, amire most lapot húzok …

Rejtőző nyilvánvalóságok, pontosan megjelölt többértelműségek, sokidejű pillanatok, kijelölt ünnep nélküli emlékművek előtti mindennapos főhajtások, idegenben otthonos vándorok hosszútávú helybenjárásának lábnyomai fedik át egymást.

Hol is vagyok?

Angyalcsapdába csalt Gábriel nyitogatja a mezei katedrálisok önmagukba nyíló időkapuit, várva az elfeldett arcú Jópásztor hazatérő nyáját… volt ez, vagy lesz?

Az ismerős történetek és motívumok egymásban megújulva  alkotják annak a képletnek a számait, mely közös nevezőt keres az együttlétezésre. Van is találat- csak mindig más.

Hogy is van ez?

Nem íródtak el a számok…tökéletesek a műveletek… csak a számok változtatják helyüket, aszerint, hogy Gábriel melyik oldalról nyitja a kaput, s melyik juh lépi azt át elsőnek.

Átkelés a létbezárt idő kapuin

Ha messze esnek a létezés egyszerre megélt dimenziói, a szétszakadással játszik, aki komolyan veszi a többszörös jelenlétet. Mi lehet hát a megélés értelmes formája?

A külön tereket, időket kibillenteni párhuzamosságuk magányából, s az így adódó metszésvonalakon találkoztani a tapasztalatot a reménnyel, a valóságosnak mondottat a lehetségessel.

Másik megoldásként az egybelátás kínálkozik, a helyenként áttetszőre törölt világok rétegződésének összességét egyként felfogni, és elhinni, hogy egyediségünk által viszonylagos szempontunkból rálátunk a kiterjedtebb igazságokra.

Ezt úgy is meg lehet csinálni, hogy kép legyen belőle. Egyáltalán, a fogalmi gondolkodás sem tudja magát függetleníteni a képben való gondolkodásról:  jó esetben képesek vagyunk valamire,képünk van valamiről, a tisztánlátás kedvéért képletesen beszélünk olykor, hogy elkerüljük a képtelenséget. A meglátást és megértést tán könnyebb megtapasztalni, a megláttatás és megértetés már szűkebb tűfokba fűzi fonalakat, és könnyű kéz kell a nehéz gondolatokhoz.

Elfelejtett portrék

Egyszeri és megismételhetetlen- ezt szeretjük hinni magunkról, vagy egy tetszőleges portré ábrázoltjáról, hogyhogy ez felejthető?- riad föl egyedi lényünk…

Ellenmozgást tartalmaz hát a fogalompár, egymást tépve bolyonganának a filozófiai sivatagban, ha nem lenének ezek a képek, melyeken fura mód megnyugszanak: az egyedi hagyja magát típussá felejteni, sokarcúan hasonlítani magát nem csak önmagához. Az állókép pillanata folyamattá válik, egyszerre jelenvalóság és cselekmény , ahogy az épülő rétegek felülírják-elfedik egymást.

Sokszemű fej lélegzik a mi levegőnkből, lerázhatatlanul kapaszkodva tekintetünkbe,

egyszerre át is nézve rajtunk. A jelen a múlt lerázhatatlan lelkiismereteként tapad a valamikori pillanathoz. Mire kimondtam, a jelen múlttá vált és magáhozrántotta az előbb ki nem mondott szavak, oda nem tett ecsetvonások lehetőségét…

Szétismerhetetlen rétegződés lesz ebből a viszonyból, egymásba oldódó formák és akaratok állítanak tanúságot a jövőnek: múlttá leszel, de nem szűnsz meg létezni.

Kegyetlenül hangzik a maga elkerülhetetlenségében, mégis jól van ez így.

Hogy miért gondolom ezt?

Mert képként működnek és ha képünk van valamiről…(de ezt már tudják).

Az itt levő képek közt töltött idő második érzékelhető egységében a látvány mögül megszólal a történet. Először még látványnak álcázza magát, a képépítő idő bomlik ki a színek, vonalak, gesztusok sorából, aztán mind fogalmibb megfejtést sejtet, délibábként hagyva magát kergetni, mígnem kiderül: nézni lehet, megfogni igazából nem. Megfoghatatlanságában senkié nem lesz, így marad mindenkié.

A katona-fényképről eredő százéves családi történet fordított, múltra nyíló perspektívája, a mitikussá vált átkelő figurája, ki a kompra igyekezve biciklije pragmatikus szerkezetére aggatja magánvilágát, mit összepakolt egy olyan túlpart reményében, hol helye és ideje lesz a szétteregetésnek, az átfedések visszafejtésének, a pásztor, aki név szerint ismeri állatait, mind visszatérő jelenségek a Nagy Gábor-i motívumhasználatban.

Sarkos történetek ezek, melyeket kerek kaviccsá koptatott az újra meg újra átgondolás, s így , hogy felületükön nem akasztja meg semmi a továbbhaladó gondolatot, végtelenné váltak.

A kép, amin körbeér a gondolat: az a szobor. Vagy idepróbálok egy másik meghatározást: lelkes tárgy. Szilárdságuk folytán építőelemként is használatosak, időtéglák megnevezéssel ellátva, a maradó idő falához.

Közelebb kerülve hozzuk  furcsa késztetést érzek: kézbe kívánkoznak, érintésért cserébe megnyílik egy másik tapasztalati szint: a térben létezés életöröme. Ugyanakkor azt is érzem, hogy valami eredendő külömbség van köztünk: engem magához ránt a Föld, míg ezek a tárgyak mintegy szívességből vannak itt, falon vagy talapzaton, akár lebeghetnének is. Kiálló részeikre ráaggathatjuk saját eszméinket is, megbírják.

Próbálom megfejteni őket: apró oltárok, miket egy Nagy Gábor néven öntudatra ébredt anyagfelhő emel szellemi utazásai stációin.

Ha jól tudom, Csongrádon ilyen alkalmakkor kis kondulás hallszik a gáton álló harangláb irányából.

……..(Csák Laci a megszólaló csengésre dudukon játszik)…..

Egyszerű lenne azt mondani, hogy a kiállítás ezennel megnyílt, de az folyamatosan

újranyílik minden odafigyelő tekintetnek. A munkák  sem zárják le a múltat, (élő emlékektől ne várjunk változatlanságot), s átfedi majd őket a következő alkotások árnyéka-fényszennyezése.

Mikor épp nem nézünk oda, körbefordul a biciklilánc, lépést váltanak a név szerint ismert állatok.

A szellem tovább építi toronyszerkezeteit, mert ha elég magas lesz, leszáll rá a szárnyas lélek.

Ha jól tudom, mesterem kiállításain ilyen alkalmakkor kis csendülés hallszik a kezükben pohárral állók irányából…

Incze Mózes, 2014.02.07.